A filmgyártók egyik legfontosabb eladási eszköze a stand fotó, amellyel a potenciális mozijegy-vásárlókat célozzák meg. Erre a célra nem használnak a filmből kivágott kockákat, sem werk fotókat. A stand fotóknak meg kell győzniük az arra járókat, hogy a reklámozott filmet - pénzt és időt áldozva - megnézzék. Hasonló a szerepük a ponyvaregények borítóihoz, amelyek egymást túlharsogva próbálják meg megragadni a vásárlók figyelmét. Vagy bármely reklámfotóhoz, amely az adott terméket hivatott eladni, felkeltve a vásárlási vágyat.  A stand fotónak ezért csábítónak, étvágygerjesztőnek, izgatónak kell lennie. Fel kell gerjesztenie a vágyat a nézőben, hogy mindenáron meg akarja ismerni a történetet, amelyből kiragadták a pillanatot. A vizuális csábítás különösen fontos a B-kategóriás filmeknél, ahol nem a színészek nevével adják el a darabot. Mindazonáltal a stand fotó tömegcikk, nem képzőművészeti tárgy.

Minden szereplő drámai pillanatban van megörökítve, a kép egy mögöttes történetet sugall. A néző önkéntelenül is megpróbálja a látványt beazonosítani általa már látott filmek jeleneteivel. Mondhatnánk, hogy ezek a képek olyan reprodukciók, amelyeknek nem létezik eredetije.

Az 1960-as évek látásmódját próbáltam megvalósítani, beleértve a fényképezés technológiáját és a vizuális felfogást is.